25. FEJEZET
Veszteség
Az ember csak akkor tanul meg valamit igazán értékelni, amikor már nem szerezheti vissza többé.
Reggel felkeltem, bár semmi kedvem sem volt hozzá. Éppen reggeliztem, amikor Botond felhívott. Mostanság egyre kevesebb alkalommal tudok vele beszélni, mert folyton elfoglalt, pedig itt lakik a szomszédban, még sincsen időnk egymásra.
- Halló? - Szóltam bele, és kicsit megigazítottam a kusza hajamat, mert idegesített, hogy a szemembe lóg.
- Szia, mit csinálsz délután? - Érdeklődött a barátom. A fancsali képem eltűnt, és a helyére egy ezerwattos mosoly ült, amit senki sem törölhetett le onnét.
- Semmi különöset, csak tanulgatok, meg filmezek és talán sorozatot is nézek. Miért? - Tudtam, hogy tervez valamit, hiszen mi más miatt kérdezte volna meg, hogy mit csinálok délután.
- Nincs kedved moziba jönni velem? - Tette fel nekem a kérdést. Egy másik részem, amelyik szerelmes tini, most arra volt felkészülve, hogy ehelyett valami mást kérdez, de ahhoz még túl fiatalok vagyunk. A házasság nem éppen szóba jövő dolog, tekintve a szüleink házaséletére. Az ő szülei elváltak, apám pedig már a második feleségét ,,fogyasztja" éppen.
- De, természetesen!- kiáltottam bele a mobilba, amitől szerintem enyhén megsüketült, de nem bírtam visszafogni magam.
- Remek, a mozi előtt találkozunk. - Hallottam meg a cuki nevetését.
- Miért nem jössz át?
- Mert nem vagyok otthon.
- Hol vagy?
- Egy haveromnak el kell intéznem valamit.
- Ismerem?
- Nem.
- Akkor jó!- hümmögtem egy sort. - Mikor találkozunk a mozi előtt?
- 16:30 megfelel ?
- Persze, ott leszek! - Egyeztem bele, és letettem. El kellet volna köszönnöm, de inkább kinyomtam, mert valami nem hagyott nyugodni. Talán, túlságosan is furcsállottam ezt az egészet. Botond még soha sem volt ilyen fura, mint most, ami nem hagyott nyugodni.
- Mi a baj? - Érdeklődött anyám, aki velem szemben fogyasztotta a reggelijét.
- Semmi, csak ... - kezdtem bele, de inkább nem mondtam tovább, mert magam sem tudtam mit mondjak.
- Történt valami? - faggatott tovább.
- Nem, semmi sem történt.
- Kivel beszéltél? Botonddal?
- Igen, mert elhívott moziba.
- Remek!- Fújtatott anyám. Mostanság nincs oda Botondért, mint régen, de kezd enyhülni.
- Apa ma is dolgozik?
- Nem, itthon marad, mert elmegyünk vizsgálatra. Ma tudjuk meg, hogy húgod vagy öcséd lesz.
- Hurrá!
- Ez nem volt valami meggyőző, mi a bajod? - Anyám kiszúrta, és hiába magyarázkodtam volna, akkor is tudta volna, valami baj van.
- Én, nem akartam kistestvérét, és ...
- Ugye, most csak viccelsz? - Nézet rám dühösen az édesanyám.
- Azóta megváltozott a véleményem, vagyis csak kicsit, mert azóta sem akarok se húgot, se öcsit, de már nem lázadok ellene. Jó, ezt így most nehéz megfogalmazni, de ez az egész olyan váratlanul ért engem, hogy időm sem volt felfogni. - Végre sikerült kimondanom a szavakat, amik már több hónapja ott motoszkáltak bennem. Anyám ezek után jött a szentbeszédével, miszerint egy kistestvér csupa jót hoz majd az életünkbe, meg minden jobb lesz, stb.... . Délben egyedül ebédeltem, mert anyáék együtt mentek el, vizsgálatra, majd vásárolni is elmennek, mert anya már nem igazán fér bele a ruháiba, mert elégé meggömbölyödött. Egy óra előtt csengettek, és nagy nehezen sikerült ajtót nyitnom.
- Szia!- köszöntöttem Reginát.
- Szia!- Suttogta könnyes szemmel.
- Mi a baj? - Kérdeztem aggódva.
- Beszélhetnénk négyszemközt bent? - Törölte meg a szemeit a barátnőm.
- Persze, gyere be! - Engedtem be, és bementünk a szobámba. - Bocsi a kupiért, de nem volt időm rendet rakni.
- Semmi baj, nem emiatt jöttem.
- Mi történt? - Kérdeztem tőle, és leültünk az ágyra.
- Múltkor összekaptam Bettivel, és nem akartam, hogy tőle tud meg.
- Mégis miért vesztetek össze? Ugye, nem azért, mert elment? Figyelj, nekem is rosszul esett, de ... - kezdtem bele, de közbevágott.
- Nem, nem erről van szó!
- Pár évvel ezelőtt elment az apám, és én rettentően magányos voltam, de volt egy fiú, aki megvigasztalt.Összejöttünk, de nem volt komoly, mert ő se szeretett, és én se őt.
- Ki volt az?
- Norbi!- nyögte ki.
- Az én testvérem? - döbbentem meg.
- Igen, mi összejöttünk, de csak pár hónapig tartott. Senki sem tudott róla, mivel nem volt jelentősége. Aztán pár hete ismét el kezdtünk beszélgetni, és olyan jó volt vele.
- Hű!- nem tudtam erre mást mondani, mert meglepett.
- Aztán Betti megtudta. Eljött, hogy elköszönjön Norbitól, és ott talált engem.
- Nem úgy volt, hogy te Ákost szereted?
- De, vagyis nem tudom.
- Mit nem tudsz?
- Ákossal csak vitatkozunk, de Norbival más is történt köztünk.
- Miért nem mondtad el nekem?
- Nem voltam rá büszke, és egyikünk se akarta, hogy más tudja.
- Bettina meg rátok nyitott?
- Nem, szerencsére nem, már éppen öltöztem.
- Gratulálok! - simítottam végig a hajamat. - Most azért jöttél, hogy elmond, a hátam mögött kavartál a testvéremmel régebben, most meg szereted az unokabátyámat, de azért még Norbival hancúrozol? Komolyan, most mit vársz, erre mit mondjak?
- Azt akartam, hogy tőlem tud meg, és ne mástól.
- Most mi lesz? Továbbra is arról fogsz nekem beszélni, hogy mennyire szerelmes vagy Ákosba, miközben továbbra is Norbival leszel? Talán összejössz Ákossal, és folytatjátok ezt Norbival? Vagy mit tervezel?
- Nem tudom!- Csattant fel.
- Inkább most menj haza, és gondolkodj el ezen, és ha eldöntötted melyik fiút választod, akkor szólj.
- Viki, könyörgöm hallgass meg! - Könyörgött, de inkább nem hallgattam végig. Amint elment felhívtam skype-on a drága testvéremet, és számon kértem. Persze, jött azzal,hogy ehhez nekem semmi közöm, meg a többivel, amivel ilyenkor jönni szoktak az emberek, de nem érdekelt. Végre, jól megmondtam neki a magamét, és még jól is esett. Kihasználta a legjobb barátnőmet, amikor maga alatt volt az apja miatt. A legdurvább ebben az egészben az volt, hogy kiderült Botond tudott erről az egészről, mégse mondta el nekem, pedig a barátja voltam akkor még, most meg a barátnője. 16: 30 - kor ott álltam az épület ellőt, és vártam Botondot. Annyira ideges volt, hogy nem bírtam kivárni, mire megérkezik, így felhívtam, de nem tudtam elérni. 17:00-kor még mindig semmi hír sem volt róla, így elakartam indulni, amikor megjelent Botond unokabátya András.
- Szia, mit keresel itt?- Mentem hozzá közelebb, ő meg leállította a motorját.
- Először is szia!- Kezdett bele Andris, és látszott rajta, hogy valami nincs rendben.
- Mi történt? - Kérdeztem rá félve, aztán elkezdett kattogni az agyam. - Ugye, nem ..? - Ráztam meg a fejemet, és elkezdtek folyni a könnyeim.
- De, sajnálom!- motyogta nehezen.
- Mi történt?
- A parkban találtak rá, a rendőrség szerint rablótámadás volt.
- Nem!- Hátráltam, ő meg egyre csak közeledett felém, majd egy pontnál már nem jött közelebb. András haza kísért, mert magamtól szerintem képtelen lettem volna hazatalálni. Botondék háza előtt még ott állt a rendőrautó.
- Most közlik a hírt az édesanyával - árulta el András.
- Te honnét tudod akkor, és honnét tudtad, hogy én hol várok Botondra?
- Az apját már értesítették, és reggel beszéltem az unokaöcsémmel, akkor mesélte el, hogy délután moziba visz téged, mert most jelent meg valami új film, amire kíváncsi volt. Éppen hozzád igyekezett, amikor megtámadták.
- Köszönöm, hogy haza kísértél. - Motyogtam, aztán elköszöntem tőle, és bementem a házba. Anyáék még nem tudták a hírt, és nem is tőlem fogják megtudni, mert egyenesen bementem a szobámba, és az ágyra dőlve kitört belőlem a fájdalom. Még akkor sem voltam képes elhinni, hogy Botond meghalt, amikor a rendőrség hozzánk is eljött feltenni nekem pár kérdést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése