9.Fejezet Csalódás

9.Fejezet

Csalódás

Talán ezer év se lenne elég ahhoz, hogy rájöjjek, mi értelme van az életnek. Olykor csodálatos, amíg nem üt be valami probléma. 

- Szerinted az unokatesód normális? – állt meg előttem Regina, miközben éppen Botondnak meséltem mit kaptam a szüleimtől tegnap karácsonyra.

- Soha sem volt az, szóval nem! – legyintettem vigyorogva. Bírom őt, de Ádám néha elégé nehéz esett, főleg ha picit sokat iszik. Múltkor a kerti slagunkkal küzdött, mert azt képzelte kígyó és megtámadja őt.

- Írtam neki egy baromira hosszú üzenetet, erre tudod mit ír vissza?

- Nem, mit? – kicsit mellőzöm Botondot, és a barátnőmre koncentrálok.

- Egy p betűt, mert vigyori fejet akart, csak félrenyomta.

- A p nem a kinyújtott nyelvhez kell? – nézek rá értelmes fejjel.

- Mindegy! – csattan fel Regina elégé indulatosan, és Betti már menekül. – Már előre sajnálom azt a hülyét, aki ezzel összejön, és hozzá megy feleségül.

- Nem lehet, hogy te szeretnél lenni az a ,,hülye”? – hajoltam közelebb hozzá, mire sokkos állapotba került. Szó szerint lesápadt, majd megmerevedett az egész arca, ha ez nem sokk, akkor nem tudom mi.

- Botond írt, hogy nem reagálsz, ezért nézem, meg mi van veled. – Jött oda hozzánk Betti, aki az előbb olyan gyorsan elmenekült a dühöngő Regina elől.

- Jaj!- néztem rá a barátnőmre, aztán gyorsan visszatértem Botondhoz, aki vagy tíz üzenetet írt nekem.

- Reginát mi lelete? – mutatott rá a mi kissé lefagyott barátnőnkre, aki még mindig nem mozdult meg, és már kezdtem aggódni miatta.

- Rájött, hogy szerelmes. – Nevettem fel.

- Kibe?- faggatott ki Bettina, de aztán Regina végre megmozdult, amivel tudatta velünk még él.

- Senkibe! – jelentette ki a sokkos lány, majd otthagyott minket.

- Most hogy vagy Kevinnel? – ült le mellém.

- Sehogyan, és bár szerintem tudja, hogy szeretem, mert nem hülye még se hívott randevúra.

- Rajtad kívül senki se nevezné randevúnak, maximum a mamám.

- Az, amelyikkel szemben él az enyém?

- Mivel nincs más, így kizárásos alapon yes!

- Jézusom! – nyögtem fel kicsit hangosan. Az ő mamája meg az enyém egy utcában élnek, sőt egymással szembe, és mikor náluk vagyunk, végig kell hallgatnunk a napi vitájukat. Esetükben az a normális, ha vitáznak, bár mindegy min, csak vitázzanak. Becsöngetés után eltettem a mobilomat, mivel a tanár elkezdett járkálni dolgozatírás közben. Ez volt az utolsó óránk a héten, így alig vártuk, hogy elteljen az a 45 perc és mehessünk végre. A csöngő édes hangja megmentette az életemet, mivel az osztályfőnökink elmarad, mehetünk haza.

- Lassú csiga! – gúnyolódik velem Regina, aki már régóta felöltözött, én meg még mindig csak a sálamat kerestem a táskámban.

- Bocsi, csak gondolkodom.

- Aztán, micsodán?

- Hogy milyen kapcsolatban van Kevinnel, - válaszolta helyettem Bettina, pedig nem ezt akartam mondani.

- Megválaszoljam, ahogyan te tetted nekem? – néz rám szúrósan Regi.

- Magam is tudom, szóval nem kell. – Utasítóm vissza a megtiszteltetést.

- Botond meg Ádám kint várnak ránk, szóval siessetek! – parancsolt nekünk Betti, mint valami hajcsár. Neki hála öt perc se kellet, hogy elkészüljünk, mert még húztuk volna a tanár idejét, aki így is mérges volt ránk. A gimitől nem messze tényleg ott vártak ránk a fiúk.

- Ezt figyeld! – dobta le a táskáját a latyakba Betti, és teljes nekifutásból felugrott a bátya háttára. Szegény Botond nézet egy nagyot, mivel éppen valami gitárral kapcsolatos dologról magyarázott az unokatesómnak.

- Ugye, te nem akarsz rám ugrani? – fordult felém Botond.

- Nem, elég volt neked a Betti támadás, - veregettem hátba. Betti amúgy a földön kötött ki, mert lecsúszott a tesójáról, de szerintem egy életre megtanulja, hogy ezt ne csinálja olyan helyen, ahol mindenki láthatja. Elégé sokan megbámultak minket, ami kicsit ciki volt, pláne ahogyan Bettina festett feltápászkodva a havas sáros egyvelegből.

- Azt hiszem eltörtem a farcsontomat, vagy farkcsont? – nézett rá a bátyára, aki megsúgta neki mi az, mivel orvosnak készül. Én természetesen szikét se adnék Botond kezébe, de úgy tűnik másnak megfordult az eszébe, mert elégé magasztalják.

- Norbi hívott, hogy délután menj át hozzájuk – mondta nekem Ádám.

- Miért nem engem hívott fel? – teszem csípőre a kezeimet, és elégé feldühített, hogy drága bátyám nem engem, hanem az unokatestvérünket hízta. Azzal nincs bajom, hogy beszéltek egymással, hanem őt kérte meg olyan dologra, amit neki kellet volna.

- Fogalmam sincs!- vonta meg a vállait.

- Mi történt? – kérdezte Botond, miután segített a húgán.

- Ádám üzente Vikinek, hogy Norbi kérte menjen át hozzájuk délután – vázolta a dolgot Regina.

- Miért nem ő kéri? – értetlenkedett Betti is, de aztán csak legyintettem a dologra. Ismerem annyira a bátyámat, mármint a valódit, hogy tudjam soha a büdös életben nem fog engem személyesen, vagy telefonon keresztül megkérni semmire. Elköszönve a többiektől bementem az üres házba. Gyorsan ettem, és összeszedtem a kis táskámat, majd útra keltem Norbiék házához. Körülbelül annyit voltam náluk, amíg közölte velem adjak át egy levelet apánknak és ennyi. Ő rám csukta az ajtót, én pedig ott álltam kezemben a borítékkal, mint egy faszent.

- De gyorsan visszafordultál! – állapította meg Botond, aki éppen akkor lépett ki a házukból.

- Mérted az időt? – néztem rá szomorúan.

- Nem, csak előbb mentél el – motyogta.

- Miért nem lehet Norbi olyan, mint te? – öleltem át őt.

- Örülj neki, hogy nem olyan, mint én, mert gáz lenne, ha vele is csókolóznál.  – Röhögött fel, bennem meg a vér is megállt egy pillanatra.

- Amúgy már beszélni szerettem volna veled erről.

- Miről is pontosan? – tölt el magától.

- Hogy mi is van köztünk, bár tudom már megbeszéltük, de akkor is jobb, ha megint tisztázzuk.

- Barátok vagyunk, vagy nem?

- De, azok vagyunk!- vágtam rá zavartan, amihez még tárult egy idióta vigyorgás is. Szerettem volna, ha azt mondja: szeret, és azt akarja, hogy a barátnője legyek, de nem ezt mondta.

- Na, mesélj mit művelt már megint Norbert? – váltott témát, szóval ennyit rólunk.

- A kezembe nyomta ezt, és rám vágta az ajtót – magyaráztam el neki mi is történt velem.

- Meg se kérdezte, hogy vagy, vagy valamit? – ráncolta a homlokát.

- Nem, semmit! – ráztam meg a fejemet. Ha lett volna Norbira pazarolandó könnycseppem, akkor most kitört volna belőlem a sírás, de ez elmaradt.

- Úgy terveztem ma délután tanulok egy kicsit, mert elégé rám fér, de így nem tudlak magadra hagyni. Bár ismerlek annyira, hogy tudjam, nem követsz el hülyeséget, de jobb félni, mint megijedni. Öt perc és nálatok vagyok pár könyvemmel és megnézünk valami jó kis filmet.  Na, benne vagy?

- Igen! – bólintottam rá, és ő el is tűnt. Botondban eddig kevesebbszer csalódtam, mint a saját bátyámban, akit elvileg szeretnem kell, még se tudom. Apai részről egyezik bennünk a vér, de olyanok vagyunk, mint két idegen, akik messziről elkerülik egymást, és csak akkor beszélgetnek, ha nagyon muszáj. Ha valaki megkérdezné, kit mentenék meg egy lakatlan szigetről, Botondot, vagy Norbit, akkor egy pici habozás után az előzőt választanám. Sőt kedveskedési alapon oda vinném a szigetre Norbertnek Barbarát, had boldogítsák egymást.