10. fejezet Help!

10. fejezet

Help!

Reggel felkelve furcsa dologra lettem figyelmes, ahogyan bementem a konyhába.

- Bocsánat, de ön kicsoda? – néztem álmosan az asztalnál reggeliző újságot olvasó nőre.

- Jaj, de vicces vagy! – Fújtat anyám, és összehajtja az újságot.

- Minek köszönhetem, hogy kivételesen itthon vagy ma, és nem hajléktalanokon segítesz? – kíváncsiskodok.

- Nem lehetek ok nélkül a saját házamban?

- Lehetsz, csak még karácsonykor is képtelen voltál apámmal együtt velem tölteni a szeretett ünnepét, mert fontosabb volt a világ, mint én. Kérlek, ne csodálkozz, ha felteszek neked egy ilyen pofon egyszerű kérdést.

- Kicsim este, ha apád haza ér, akkor elmondjuk.

- Nem leszek itthon, mivel Botond elhívott estére, hogy megismerjem pár egyetemista haverját.

- Ki engedte meg, hogy elmenj? – ráncolja a homlokát anyám.

- Eddig se nagyon kértem az engedélyeteket, szóval elengedtem magam. Tőlem most is elmondhatod, majd este, ha hazajöttem megint meglepődök. – Vettem ki a hűtőből tejet, meg lekvárt.

- Apád azt akarta, hogy együtt mondjuk el.

- Kitalálom, többet leszel itthon? – Ültem le vele szemben.

- Igen, de nem most, hanem hamarosan.

- Szóval egy ideig még marad minden úgy, ahogyan eddig. A hűtőre kiragasztott üzeneteken keresztül kommunikálunk, ünnepekkor dolgoztok, és észre se fogjátok venni, hogy elköltöztem itthonról.

- Miért akarsz elköltözni?

- Nem mindegy neked, hogy itt vagyok egyedül, vagy máshol? – kentem meg a kenyeremet.

- Múltkor is itthon voltunk, szóval nem mondhatod, hogy elhanyagolunk.

- Hány lány tölti a karácsonyát az üres házban?

- Akinek nincsenek szüle.

- Teli találat! – tapsoltam mosolyogva.

- Neked vannak szüleid.

- Ja, akiket évente talán kétszer látok, vagy még annyit se.

- Mindened megvan, míg másnak semmije sincs.

- Anya, vannak olyan dolgok, amiket a pénz nem pótol. Tudhatnád, hogy mennyire nincs igazad abban, hogy nem hanyagoltok el. Ha Botond nem lenne mellettem, szerintem már régen öngyilkos lennék, és a hullámat maximum akkor vennétek észre, ha elkezdenék bomlani.

- Hogy beszélsz? – kapkod levegő után anyám.

- Úgy, ahogy kell! – vágom rá, és felállva visszavonulok a reggelimmel a szobámba.  Este Botond jött értem Bettivel együtt, akik szintén megdöbbentek az otthon lévő anyám láttán.

- Anyád mit keres a házatokban?- suttogta Botond halkan.

- Nem tudom, majd apámmal mondják el,- vontam meg a vállamat.

- Ő is itthon van? – szállt be a suttogásba Bettina is.

- Nem! – ráztam meg a fejemet, és csendben elosontunk az alvó anyám mellett, akinek hagytam üzenetet, bár eddig se nagyon hiányolt. A közeli kis pizzázóhoz mentünk, ami előtt már ott várt ránk Ádám, Regina, Niki (a szép fogú), meg két srác és egy csinos lány. Nem mintha Regina nem számítana annak, csak arra a lányra se mondhattam, hogy csúnya. Minden volt, csak nem csúnya. Botond volt olyan kedves és bemutatta nekünk őket, vagyis nekem, mert rajtam kívül már mindenki ismert mindenkit. A srácok neveit nem jegyeztem meg, meg amúgy se érdekelt, de a lányét azt igen. Boglárka, barátainak csak Bogi, szóval mi már barátok vagyunk, mert nekünk megengedte, hogy így hívjuk. Egy nagy asztalt foglaltunk el, mivel kevesebben voltunk, mint egy hadsereg.

- Te is orvos szeretnél lenni? – kérdeztem meg Bogitól.

- Hát, nagyon úgy tűnik! – vágta rá, alapjáraton normálisan.

- Az én szüleim is azok. Apám szívsebész, anyámról fogalmam sincsen micsoda, de a gyerekosztályon van. – Tudom ez úgy hangzott, mintha annyira hülye lennék, hogy azt se tudom, mit csinál anyám, de tényleg nem tudom. Talán most mindenki azt hiszi, tényleg nagyon szőke vagyok, és nem csak kívül, de belül is.

- Juj! – fogja a fejét Regina. Az este hátralevő részében inkább nem szólalok meg, inkább csak hallgatom a vicces szituációkat, és néha felnevetek rajtuk. Néha igaz a mondás, hogy a lányok együtt mennek vécére, mert pont egyszerre álltunk fel Bogival, bár én másodpercekkel előbb.  Kézmosás közben hirtelen megszólalt, amire nem voltam felkészülve, csak kicsit zavaró volt a köztünk eddig beállt csönd.

- Te és Botond….? – szólal meg mellettem.

- Mi van velünk? – egy újabb bizonyítékot adtam Boginak, hogy baromira szőke vagyok kívül, de sötét belül.

- Van köztetek valami? – kérdez rá végre normálisan.

- Miből gondolod ezt? – semmilyen jelet nem sugároztam felé, amiből ezt vehette le. Szóval, akkor már másoknak is feltűnt valami, ami eddig csak a közelebbi ismerőseinknek volt nyilvánvaló.

- Semmiből, mindegy! – legyintett egyet zavartan. Szóval, ő belezúgott Botondba, és most ki akarja szedni belőlem, hogy a barátnője vagyok, vagy sem.  Ha azt mondom nem, akkor tutira veszem, rástartol, mint méh a mézre. Viszont, ha azt mondom igen, akkor békén hagyja, csak ezzel fix, hogy magamra haragítom Botondot. Nem válaszoltam, bár az arcomra volt írva a válaszom, vagyis Bogi nem kérdezgetett tovább. Kilépve a vécé ajtaján belebotlottam Botondba, aki vigyorogva jött ki a fiú vécéből. Utána már nem vigyorgott, amikor visszatartottam és kettesben maradva vele elmondtam mit képzel Bogi rólunk.

- Mit mondtál neki? – támadt nekem kicsit dühösen.

- Semmit, ő kérdezte, hogy mi van köztünk, én meg megkérdeztem miből gondolja ezt.

- Ugye, elmondtad neki, hogy mi nem?

- Azt mondta mindegy, szóval inkább én is hagytam.

- Most meg azt hiszi? Oh, a fenébe! – kapott a fejéhez.

- Olyan durva lenne, ha azt hinné? – ráncoltam a homlokomat.

- Igen, mert……- erőlködött, hogy normális választ tudjon adni nekem, amivel nem sért meg, de nem ment neki.

- Na, kösz! - ingattam a fejemet. Visszamentem a többiekhez, - további jó szórakozást, jó éjt! – köszöntem el tőlük, és a kabátomat megragadva elhagytam a pizzázót.

- Viki, várj már! – kiabált utánam Botond. – Nem úgy gondoltam, állj meg!

- Miért kellene megállnom? Hogy tovább folytasd, miért nem lennék méltó arra, hogy a barátnődnek képzeljenek az idióta egyetemi lányok? Kösz, de inkább hagyj békén!

- Tudod mit? Menj csak!- ordibálta idegesen, és hagyta, hogy elmenjek. Talán azt vártam, hogy majd megpróbálja velem tisztázni a dolgot, de helyette, hagyott haza menni. A bejáraton belépve megláttam a nappaliban ülésező kupaktanácsot, akiknek éppen apám tartott kiselőadást. Jelen voltak: Ádám szülei, Norbi anyja, Norbi, anyám és a nagyszüleim is apámmal együtt.

- Sziasztok, mi történt?- mentem oda hozzájuk sírástól piros szemekkel.

- Ezt mi is kérdezhetnénk, - szólalt meg Ádám anyja Timi.

- Meg tudhatnám, mi folyik itt? – tudakoltam.

- Most, hogy te is időben ideértél elmondhatjuk közösen az örömteli hírt. – Kezdett bele anyám.

- Ugye, nem vagy terhes?- csattantam fel, mire mindenki döbbenten meredt rám.

- Viki, most lelőtted a jó hírt!- szólt rám apám.

- Bocs, hogy okos vagyok, és magamtól rájöttem. – Aztán leesett, amit mondott, és amit én mondtam. – Mi van?

- Egy új taggal bővül a család – mondták egyszerre a szüleim, mintha előre betanulták volna. Rajtam meg Norbin kívül mindenki reagál valamit erre a ,,jó” hírre, de mi összenézve sokkos állapotba kerültünk. Ő se akart kistestvért, és ebben az egyben egyetértettünk életünkben először.